A 2008/947/IB számú tanácsi kerethatározat megteremtette a lehetőségét az Európai Unióban a felfüggesztett szabadságvesztésről, a próbára bocsátásról és egyéb alternatív szankciókról rendelkező határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának.

Jelen tanulmány célja, hogy a gyakorlati tapasztalatokra is figyelemmel megkísérelje bemutatni az Európai Unióban a jogsegély típusú együttműködés egyik legfontosabb formájának, az alternatív szankció végrehajtására irányuló jogsegély szabályozásának magyar jogba történő átültetését, annak legfontosabb ismérveivel, illetve dilemmáival. A tanulmány ugyan nem törekszik a végrehajtási jogsegély komplex bemutatására, azonban az egyéb végrehajtási jogsegélyek hasonló szabályozására figyelemmel azokra is kitekintést ad.

A beismerő vallomásnak mindig is kiemelt szerepe volt a bizonyítás folyamatában, jóllehet kezdetben szinte egyeduralkodó jelleggel befolyásolta a büntetőügy kimenetelét mind a kontinentális, mind az angolszász jogrendszerben. A beismerés megszerzése érdekében a kontinentális joggyakorlat egészen az újkorig megengedhetőnek tekintette a kínvallatás alkalmazását, amelyet a common law jogrendszer kifejezetten elutasított. A felvilágosodás szellemiségének térhódításával ugyanakkor Európában is általánosan elfogadottá vált az az elv, hogy a bűnösség elismerése esetén is meg kell szerezni a további bizonyítási eszközöket. Az angolszász jogrendszer a rendelkezési elv érvényre juttatásával eltérő fejlődési utat járt be, amely a gyakorlat által kimunkált vádalku elterjedéséhez vezetett. A vádalkut egészen a huszadik század második feléig saját hazájában is általános kétkedés és ellenszenv fogadta, azonban alkalmazását végül is jogalkotási szinten legalizálták. A magyar joggyakorlat az európai fejlődési mintát követte, mindazonáltal a jelenleg is hatályos büntetőeljárási törvénnyel a 21. század elején korlátozott formában – minden előzmény nélkül – bevezette a vádalku intézményét. A tárgyalásról lemondás néven kodifikált magyar vádalkut értékelve kijelenthető, hogy az többszöri törvénymódosítás eredményeként sem feleltethető meg az amerikai anyajogintézménynek, ugyanis a büntetés mértékére vonatkozó érdemi megállapodás-kötésre csak a terheltek egy igen szűk köre jogosult.

A személyi szabadsághoz való jog a legrégebben ismert alapjogok közé tartozik, így szabadságvédő garanciák megalkotása minden állam alapvető kötelezettségei közé tartozik. Mindemellett a büntetőeljárási kényszerintézkedések olyan alapvető emberi jogokat korlátoznak, amelyek védelmét nemzetközi jogi egyezmények és az egyes tagállamok alkotmányai is kötelezővé tesznek, így nem hagyhatóak figyelmen kívül a nemzeti jogalkotás során. Az állam joga és egyaránt kötelessége is, hogy a társadalom védelme érdekében egy adott személyt büntetendő cselekmény elkövetése végett üldözzön, és azért megfelelő módon megbüntesse. E jogának érvényesítése érdekében biztonsági intézkedéseket foganatosíthatnak, amely elősegíti a büntetőeljárás szabályszerű lefolyását. Annak a kérdésnek a tisztázása miatt, hogy a terhelt valóban elkövette-e a terhére rótt cselekményt, szükségessé válhat bizonyítékok biztosítása, kényszercselekmények alkalmazása akár a személyi szabadság korlátozásával is. Az osztrák Büntetőeljárási törvény a 9. fejezetében (167-189. §) rendelkezik a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésekről, azaz a körözésről, az őrizetbe vételről és az előzetes letartóztatásról.

E tanulmányban csupán azokat a kényszerintézkedéseket vizsgálja a Szerző, amelyek az érintett személy személyi szabadságát csupán átmenetileg vonják el, illetve korlátozzák a büntetőeljárás során, megkísérelve az osztrák eljárási szabályok bemutatását. Még egy rövid tartamú letartóztatás is nagy jelentőségűnek tekinthető, ugyanis jelentős alapjogi beavatkozással jár. Egy személy őrizetbe vétele eljárást biztosító intézkedés, amely az érintett személyi szabadságát csupán átmenetileg vonja el. Az átmeneti jelleg nem jelenti azt, hogy könnyű feltételek mellett alkalmazható lenne. Éppen ellenkezőleg, e szabadságelvonó intézkedés alkalmazása is szigorú törvényi előírásokat követel. Ezért a tanulmány azt vizsgálja, milyen garanciális szabályok érvényesülnek az osztrák jogban az alapjogok biztosítása érdekében.

A „privacy” és a „magánszféra” meghatározása különösen nehéz, mivel a privát szó jelentése is társadalmanként eltérő és koronként változik.

A privacy és a magánszféra eltérő megközelítése különböző szabályozásokhoz vezetett a világ országaiban.

Az átfogó szabályozást alkalmazó országokban egy jogszabály tartalmazza a személyes adatok kezelését és védelmét a jogviszonyok és az iparágak jelentős részét lefedve. Az egységes szabályozás általában a magán- és közszféra adatkezeléseire is kiterjed, mely az Európai Unió országaira jellemző.

A szektoriális szabályozást alkalmazó országokban a személyes adatok kezelésére iparáganként eltérő szabályozás jellemző, amennyiben szabályozva van. A magán- és közszféra adatkezelései általában elkülönülve kerülnek szabályozásra. Klasszikus példa a szektoriális szabályozásra az Egyesült Államok.

A jogrendszerekben jelenlévő különbségek akadályt képezhetnek a nemzetközi kereskedelemben és gazdaságban, különösen az Egyesült Államok és az Európai Unió között. A jogi akadályok leküzdéséhez, a nemzetközi adatáramlások megvalósításához több megoldás is létezik, melyeket a Szerző jelen tanulmányában mutat be.

A fogyatékosság változó fogalmának Európai Unió Bírósága általi értelmezése a HK Danmark ügyben kiemelkedő jelentőséggel bírt: egyrészt magának a fogyatékosság fogalmának társadalmi megközelítésének szempontjából, másrészt az ún. ésszerű alkalmazkodás vonatkozásában, amely hosszú távon a munkaerőpiac vonatkozásában is jelentőséggel bír. Az írás célja a Chacón Navas és Coleman ügy után, de a Kaltoft ítélet előtt a HK Danmark ügyön keresztül bemutatni a fogyatékossággal élő személyek munkaerőpiaci helyzetét.

A tanulmány az Emberi Jogok Európai Bírósága Matúz ügyben hozott ítélete kapcsán áttekinti a magyar Alkotmánybíróság véleménynyilvánítás szabadsága tárgykörében hozott határozataiban foglalt fontosabb megállapításokat, s az ezzel kapcsolatos nemzetközi jogi dokumentumok rendelkezéseit is. A tanulmány kitér még az alapvető jogok biztosa kapcsolódó véleményére és az Egyenlő Bánásmód Hatóság döntéseire is.

A tanulmány gerincét az Emberi Jogok Európai Bírósága esetjogának ismertetése képezi a munkaviszonyból származó kötelezettségek és a véleménynyilvánítás szabadsága viszonylatában, több iránymutató jogeset bemutatásával. Ezek közül kiemelkedik a Guja ügy, melyben a Bíróság iránymutató megállapításokat tett a munkaviszony keretében történő véleménynyilvánítás megítélése kapcsán. A Matúz ügy részletes ismertetését követően a tanulmány összefoglalót ad az 1992. évi XXII. törvény (régi Mt.) és az új Mt. véleménynyilvánítást érintő szabályozásáról, áttekintve a vonatkozó bírósági gyakorlatot.

A tanulmány utolsó részében az új Mt. 8. § (3) bekezdésének helyes alkalmazásával kapcsolatban tesz megállapításokat a Szerző, s a Guja ügyben meghatározott kritériumokat próbálja átültetni a véleménynyilvánítás szabadságával kapcsolatos munkaviszonyból származó perek jövőbeni elbírálására.